Kátya-parti

Figyu.

A történtek tükrében új értelmet nyer Radnóti verse...

NEM TUDHATOM...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Hiányzik az, hogy leüljünk, mint régen, és beszélgessünk. Hiányoznak a barátaim, akik a saját életüket élik, ugyanúgy, mint én, és örülök nekik, örülök, hogy megtalálták magukat, az életüket, a párjukat, de hiányoznak.

Hiányoznak a nagy, órákhosszat tartó beszélgetések az életről, halálról, szerelemről, könyvekről, filmekről, emberekről, bárakármiről.

Tanácsok hiányoznak, vagy csak a meghallgatás, a megértés....

Két éve már, hogy várunk.

Két éve nem kapunk válasz arra, hogy miért is nem jön össze.

Három kisbabát veszítettem el két év alatt, és a dokim csak a vállát vonogatja, pedig lényegében minden olyan okot kizártunk, ami orvosok által esetleg befolyásolható lenne.

Nem vagyok cukorbeteg, normális a cukrom, nincs pajzsmirigy-túl/alulműködésem, Leyden-mutáció negatív, autoimmun szűrés negatív (a létező összes variációt megnézték), megtükröztek, a méhem normális, a hormonjaim normálisak, rendszeres peteérésem van, genetikailag nem vagyunk összeférhetetlenek.

Könnyebb lenne tudni, hogy miért nem lehet kisbabánk, mint így, bizonytalanságban várakozni.

Hét hónapja volt az utolsó vetélés.

Nem történik semmi.

És ebbe szépen lassan beleőrülök.

Életem legfájdalmasabb pillanatait úgy vészeltem át, hogy azt mondogattam magamban: majd elmúlik. Így volt ez Anya halálakor; amikor elkoptak mellőlem a  barátok; amikor az életem szerelmének hitt pasi elfelejtette közölni, hogy hat éve együtt él egy másik nővel; az első, a második, majd a harmadik vetélésemnél; amikor apu kórházban volt hármas arccsonttöréssel, mert fejbe vágta egy több tonnás vasdarab; és így teszek most is, várom, hogy elmúljon a szorítás a mellkasomból, pedig ez a passzív hozzáállás nem vezet semmi jóra, amíg itt élünk, addig minden este sírnék legszívesebben. Boldog is lehetnék, amúgy, és valahol boldog is vagyok, csak a tudat, hogy nem vagyok ura az életemnek, ez szorít belül minden nap.

Minden leülepszik.

Milyenek lennénk tragédiák nélkül?

Milyenek lennénk, ha nem kísérné végig az életünket a veszteség?

A kisfiúra gondolok, aki tizenkét évesen, nyaralásból hazafelé jövet elvesztette imádott apukáját, a feleségre, aki a társát.

Magamra gondolok, anyura, a három meg nem született gyermekemre.

Vajon milyen lennék, ha nem rajzolt volna keserű fintort az arcomra az élet?

Én nem tudok CSAK a jelenben élni. Nekem térlátásom van, látom a múltat, és félek a jövőtől.

Milyen leszek, ha már ez sem lesz, amim most van?

Mennyi veszteséget tudunk elviselni?

Az ember szíve sosem szakad meg?

Határozatlan ideig nem tudom, írok-e még ide bármit is.

Az mennyire szánalmas már, hogy naponta kétszer (szar napokpn többször) megnézem AZT a házat, amibe egyből beleszerettem, amiről tudom, érzem, hogy élhető, nekünk való.

És amiről tudom, hogy sose lesz a miénk.

Lejárt a próbaidőm.

Nem dolgozom sokkal kevesebbet, és nem keresek sokkal többet, mint amott, mégis, ez más.

Akár még szerencsésnek is tudhatom magam HMJV PMH miatt, megedződtem, az, hogy itt néha hatkor megyek csak haza, szinte nyaralás.

Persze elfáradok, hülyeség az itt is van, mint mindenhol, de a kollégáim emberek, jók-rosszak, de emberek, nem lágyszarig benyaló lánctalpas munkagépek, akik parancsra építik a jövőt, letaposva-eltaposva mindent és mindenkit, aki nem áll félre az útból.

Biztos van ennél jobb. De én tudom: van ennél rosszabb is.

Túléltem a Taigetoszt.

És a többi?

Evickélek.

Magamból kifelé.

Tökmindegy.

Végül mindig egyedül maradok a saját fájdalmaimmal.